A gyerekkori barátom alkoholista lett

Kristóf gyerekkorom óta a legjobb barátom. Rengeteg élményt éltünk meg együtt, tulajdonképpen együtt nőttünk fel. Nagyon sokat jelent számomra, emiatt szomorú is voltam, amikor néhány évvel ezelőtt bejelentette, hogy elköltözik Németországba, ott szeretne dolgozni. Természetesen nem tartottam vissza, támogattam, úgy gondoltam, hogy tudja mit csinál. Kezdetben jól is mentek a dolgai, az első néhány hazalátogatásakor vidámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Ez azonban egy idő után megváltozott. Nagyjából egy éve volt, amikor hosszú ideig nem látogatott haza, nem is igazán jelentkezett. Azt gondoltam, hogy biztos sok a dolga, és jól elvan. De a következő hazatérésekor láttam, hogy ez egyáltalán nincs így. Kristóf rossz bőrben, züllött arccal tért haza. Az itthonléte alatt nem tudtunk egy olyan jót beszélgetni, mint korábban, hiszen amikor felkerestem mindig részeg volt. Ez rendkívül meglepett, mivel korábban szinte semmit nem ivott, mindig azt mondta, hogy ő nem bírja az alkoholt.

Természetesen rákérdeztem, hogy mi változott, hogy ilyen mennyiségben elkezdett inni. Ő mindig azt mondta, hogy csak ünnepel, hogy végre itthon lehet. Azóta minden alkalommal, amikor hazajött, ünnepelt. Ez engem egyre inkább zavarni kezdett, hiszen Kristófot egyáltalán nem ilyennek ismertem. Az örökös aggódás egészen odáig vezetett, hogy végül felkerestem a szüleit, meg szerettem volna velük beszélni a dolgot. Kristóf családja nagyon örült, hogy elmentem hozzájuk, mivel ők is aggódnak a barátomért. Az ismertek tudatában meg kellett állapítanunk, hogy Kristóf nagy valószínűséggel alkoholista. Ez a felismerés engem nagyon rosszul érintett.

Kristóf családjával megbeszéltük, hogy megpróbáljuk támogatni és segíteni a barátomat a leszokásban. Leszögeztük, hogy a következő hazatéréséig keresünk egy központot, ahova elmehetne, nyilvánvalóan, csak ha hajlandó lesz rá. A központ felkutatását én vállaltam be.

Kristófon kívül szerencsére nincsenek alkoholizmusban szenvedő ismerőseim, így nem is tudtam senkinek a tanácsát kérni a központ kiválasztásában, így az interneten olvasottakra hagyatkoztam. Az addiktológiában nem vagyok szakértő, de informálódtam a különböző leszokást segítő módszerekről és végül úgy döntöttem, hogy talán a Minnesota-modell a leginkább szimpatikus kezelési forma. Szerencsére gyorsan sikerült találnom is Budapesten egy helyet, ahol ezt a modellt alkalmazzák, az Addiktológiai- és Családkonzultációs Központot.

 A központ internetes oldalán bővebb információt kaptam a már említett Minnesota-modellről. Ez a módszer Amerikából származik, ott fejlesztették ki. Kezdetben egy bentlakásos, több hónapos terápiás program volt, de mára már más változata is van. Az Addiktológiai- és Családkonzultációs Központban például 28 napra kell bevonulniuk az alkoholistáknak, amennyiben ezt az előzetes vizsgálatok, kezelések indokolják. A szűk hónap alatt lépésről lépésre sajátítják el a betegek a tartós, derűs józansághoz szükséges módszereket. A hozzátartozók ez idő alatt nincsenek teljesen elzárva a felépülésre szoruló rokontól, hétvégente meg lehet látogatni a betegeket. Ekkor a hozzátartozók ingyenes pszichoedukációs előadáson és konzultáción vehetnek részt. Ezeknek a fő célja a családtagok bevonása a felépülés folyamatába.

Az alkoholizmusban szenvedőknek nagy szüksége van a családi támogatásra, enélkül sokkal nehezebben megy a leszokás. Kristófnak szerencséje van, hogy ilyen megértő családja van, ők biztos mellette fognak állni, csak persze ezt neki is akarnia kell. Az Addiktológiai- és Családkonzultációs Központ weboldalán olvasottak szerint is a felépülés csak családi projektként tud működőképes lenni. A sikerhez az egész családnak meg kell újulnia, mivel csak így lehet egy jól működő, függőségektől mentes életet kiépíteni.

A legszimpatikusabb dolog számomra a Minnesota-modellben, hogy a szakemberek a felépülési folyamat során nem csak az orvosi ismeretanyagra támaszkodnak, hanem túlnyomó részt saját élményű, felépülésben lévő önkéntes vagy fizetett munkatársak segítségét is igénybe veszik. A központ munkatársai így a saját nehézségeiket, tapasztalataikat, sikerélményeiket is meg tudják osztani a betegekkel, és reményt tudnak adni nekik, hogy sikerülhet a felépülés. Meglátásom szerint ez valóban hatásos módszer lehet, ugyanis a beteg ebben az esetben nem érzi azt, hogy valaki csak úgy osztja az észt és nem érti meg az ő nehézségeit. A Minnesota-modell hatékonysága amiatt is bizonyított, hogy Amerikában a kezelőintézmények nagy része már ezt a módszert alkalmazza.

Az Addiktológiai- és Családkonzultációs Központ mellett szólt az az érv is, hogy a kezeléseinek a célja, hogy segítsenek a függő személynek felismerni a problémáját, illetve hogy segítségre van szüksége. Miután pedig ezt elérték, megmutatják a betegnek, hogy pontosan miket kell megváltoztatnia ahhoz az életvitelében és gondolkodásában, hogy tünetmentesen tudjon együtt élni függőségével. Mindezek rendkívül jól jönnének Kristófnak is.

A központ weboldalán, a felepulok.hu internetes oldalon a betegek visszajelzéseit, a kezelés utáni véleményüket is közölték. Ezek engem rendkívül meghatottak.

 Bízom benne, hogy Kristófot is sikerül rávennünk, hogy vegye igénybe a központ segítségét, és józanul, új emberként jön majd ki a kezelésről. Ez persze biztos nem lesz egyszerű, de a családja és én is mellette állunk.