Február elején Németországban voltunk síelni a családommal és néhány másik családdal, akiket a gyerekeink révén ismerünk. Amikor a legnagyobb lányunk ovis lett, akkor nagyon jóban lett három kislánnyal az oviban. Mivel a lányok sok időt töltöttek együtt, mi szülők is megismertük egymást, amiből az évek során baráti viszony alakult ki. Annyira jóban lettünk, hogy az idei tél a harmadik alkalom, hogy együtt megyünk síelni, tavaly pedig még nyaralni is elmentünk együtt.

A síelés anno három évvel ezelőtt. Egyszer egy eset felvetette mindannyiunknak, hogy mit szólnánk egy ilyen közös kiruccanáshoz. A feleségem korábban még nem síelt, én azonban néhány céges csapatépítő hétvégén már találkoztam ezzel a sporttal, így aztán, Móni nevében is, igent mondtam a programra. Persze Móninak eleinte voltak aggályai, de amint megérkeztünk a sípályákhoz és ő maga is rájött, hogy nem akkora ördöngösség ez a dolog, akkor ő is elkezdte élvezni. Az első évben nem mertünk messzire menni, egy közeli osztrák síparadicsomba mentünk. Tavaly pedig Olaszország hegyein siklottunk a havon.

Idén télen pedig, Feri ajánlására Németországot céloztunk meg. Ez volt az eddigi leghosszabb túránk együtt, nemcsak kilóméterben, hanem időben is. Egy-egy napot szántunk rá csak az utazásra, Németországban pedig összesen hét napot töltöttünk. Az egészet síeléssel és pihenéssel. A gyerekek is most élvezték a legjobban ezt az egészet, a legnagyobb lányunk már egész ügyesen síel, a két kisebb pedig egyelőre még csak szánkózik, de azt is hatalmas élvezettel. Móni pedig három év alatt olyan profi lett, hogy manapság már nem merném kihívni egy versenyre, mert fennáll az esélye annak, hogy ő nyerne.

Maga az utazás is izgalmas volt ez alkalommal, mert most először mentem ilyen hosszú útra a céges autómmal. Korábban is mindig kocsival mentünk síelni, viszont akkor mindig a családi autónkkal. Fél évvel ezelőtt azonban a cég aminél dolgozom úgy döntött, hogy szeretne céges flottát, így aztán felkerestek egy flottakezelőt és beszerezték a céges autókat. Egy szó mint száz, én is kaptam egy autót, amit nagyon boldogan használok, hiszen remek kis járgány. Arról nem is beszélve, hogy céges autót vezetni sokkal nyugodtabb dolog, mint mikor az embernek sajátja van. Sokkal kevesebb dolgom van az autóval, hiszen minden papírját és a javításokat is a flottakezelő intézi. Amúgy sem voltam sosem egy hatalmas autó mániás, szerelni meg pláne nem tudok, így aztán ezzel sok gond lekerült a vállamról.

Persze a családi autót is megtartottuk, mostanság Móni jár vele. De mivel az régebbi is és kisebb is, mint az én céges autóm, így aztán, inkább azzal mentünk síelni, mert jobban elfértünk benne és megbízhatóbb is. Lényeg ami a lényeg, nagyon izgultam az utazás előtt, de végül rájöttem, hogy nem kellett volna. Az autóval természetesen minden rendben volt, zökkenőmentesen megtettük a majdnem kétezer kilóméteres utat vele. A gyerekek is meglepően jól viselték az utazást, persze sokszor megálltunk, amikor arra volt szükség, de szerencsére az út nagy részét átaludták. Amikor pedig én elfáradtam, akkor Móni vette át tőlem a vezetést, így aztán én is tudtam pihenni.

Remek kis kiruccanás volt, ha minden jól megy, akkor jövőre ismét elmegyünk a csapattal síelni. Sőt, szerintem elmegyünk csak ötösben is a családdal, valamilyen közelebbi helyre, mert nagyon megszerették ezt a sportot. Én pedig… kacérkodom a gondolattal, hogy legközelebb kipróbálom a snowboardot is, mert a síelés mostanság már szinte nem is kihívás.

Németország pedig egyébként csodálatos hely. Korábban is szerettem a németeket, hiszen híresek a precizitásukról, ezért is vezetek német autót, ezért is örültem annak, hogy ezt az országot is megnéztem élőben. Sok helyen jártam már korábban, de érdekes módon Németország eddig még kimaradt. Pedig kár lett volna kihagyni, mert nagyon szép ország. Bár a nyelvük szörnyen nehéz. Azt hiszem bármennyire is megszeretem az országot, a nyelvet sosem fogom megtanulni, mert annyi szabadidője már nincs egy háromgyerekes apának.